Név: Yuuta	Nem: hím
Kor: 5 éves	Rang: vándor
User: Izzy	Aktív:

Félelmetes termete már messziről felkelti a figyelmet, sok farkasnak szembe ötlik már maga a testtartása is. Ezt tetézi vesébe látó, szúrós pillantása, amely kiemeli mély, folyékony borostyánszín szemét, melyet édesanyjától örökölt. Mozgása kimért és elegáns, sosem kapkod.
Yuuta olyan, akár egy jeges, hideg téli hajnal. A levegő bár friss, de minden lélegzetvétel kínzás ebben a fagyott világban, és a dermesztő hűvösség akaratunk ellenére is behatol testünkbe, jégszilánkká változtatva bensőnket. Ő Yuuta. Egy farkas, kinek szívét sivárrá és rideggé tette a múlt. Egy igazi jégdarabbá. És nem létezik olyan tavasz e tél számára, amely felolvaszthatná dermedt lelkét. A nap perzselő melege csak elpusztítaná őt. Számára egyetlen kiút létezik, ha megtalálja a tökéletes jégkirálynőt maga mellé, akivel kiegészítik egymást, és értelmet ad hiábavaló életének.
               Szeret: egyedül lenni
               Nem szeret: minden mást az egyedülléten kívül

Már nem emlékszém, milyen érzés boldognak lenni, de tudom, hogy azok voltunk. Édesanyámmal és apámmal, valamint két testvéremmel alkottunk egy családot. Azt hiszem, szerettük egymást. Ám egy nap minden megváltozott. Édesanyám meghalt mikor még csak fél évesek sem voltunk, s apánkkal maradtunk. Ám ő nem bírta elviselni a fájdalmat, amit érzett. Legalábbis öcsém, Kenta szerint ez történt.
Egyszerűen megbolondult. Mi még nem voltunk képesek ellátni saját magunkat, így szükségünk volt valakire, aki felnevel minket. De hamarosan rájöttünk, hogy erre apánk képtelen. Ám mi mégsem tettünk semmit. És ezzel végzetes hibát követtünk el.
Apánk szerette a játékokat. Általában mikor visszatért a vadászatról, csak egyetlen nyulat hozott.  Azt akarta, hogy küzdjünk meg a zsákmányért. Eleinte még ellenálltunk az akaratának, és csorgó nyállal néztük végig ahogyan elfogyasztja előttünk a friss húst. De hamarosan az ösztöneink, és az élet utáni kínzó vágy felülkerekedtek a testvéri kötelékeken. Tudom, hogy sajnáltam Kentát. Ő mindig is alulfejledt volt, ezért védelemre szorult. Ám akkor senki sem állt mellette, hiszen egymás ellenségeivé váltunk. Azt hiszem akkor kezdtem "eljegesedni". Bátyám Rima, mindig féltékeny volt rám, és sosem szerette egyikünket sem, csak anyánkat. Vele is megküzdöttem, de őt már nem sajnáltam. Akkor már nem éreztem semmit.

Hónapok teltek el így, kiszolgáltatva megbolondult apánknak. Harcoltunk az életbenmaradásért, minden egyes áldott nap, testvér a testvér ellen.
Egy éjjel azonban Rima eltűnt. Azóta sem láttam őt, talán már meg is halt. Apánk szörnyen dühös lett. Arra utasított engem és Kentát, hogy menjünk be az odúba, és maradjunk ott, amíg nem szól. Kölyökként nem tehettünk mást, engedelmeskednünk kellett.
És ott is maradtunk. Nem tudom, mennyi ideje lehettünk bent. Éreztem a szomjúságot, amely a torkomat kínozta, és az éhséget, mely lankadatlanul marta a gyomrom. De nem mutattam semmiféle gyengeséget. Már akkor sem.
Csakhogy láttam Kentán, mennyire rosszul volt. Már jó ideje nem mozdult, csak feküdt mellettem, és nyöszörgött. Úgy döntöttem kimegyek, és ha ott van apánk, szólok neki. Ha nincs, kiviszem az öcsém, és utoljára még segítek rajta.
De ott volt. Mozdulatlanul ült egy fa tövében, tébolyult pillantása ide-oda cikázott, egész testében remegett.
Mikor meglátott, felemelkedett. Én mozdulatlan maradtam, figyeltem apámat. Tudtam, hogy nincs eszénél. Először csak nézett rám hatalmas, tág szemekkel, értetlenül. Majd hirtelen vérfagyasztó morgás szakadt fel belőle, s rám vicsorgott. Kifolyt a nyál a fogai között.
Villámgyorsan visszabújtam az odúba, amelyet még anyám ásott hajdan. Kintről torz, eszeveszett ordítás hangzott, valami nehéz újra és újra nekivágódott a fáknak. Csontok törtek.
Ezek után már csak kíntól gyötrődő, keserves hangokat hallottam. De nem féltem. Hisz egyedül azok félnek, akiknek van vesztenivalójuk. Nekem nem volt, én már mindenemet elvesztettem, még az érzéseimet is. Nem értettem semmit. Fel sem tudtam fogni, hogyan történt velünk mindez.

Ez után nem telt el sok idő, mikor Kenta meghalt. Pontosan hallottam, mikor állt le a szíve. Olyan... üres voltam. Meglepően üres.
Hamarosan a kinti zajok is abbamaradtak, tudtam, hogy kimehetek. Nem lepődtem meg, sőt. Az előbbi ürességet sem éreztem már. Semmit.
Apám a felkavart erdei por és levelek közt feküdt, amelyek vérrel átitatott bundájára is rátapadtak. Eltört két lába, talán belső vérzései is voltak, a szájából is folyt a vér. Sípolva, szaporán vette a levegőt. Leültem mellé. Pár foga, és egyik szeme is hiányzott, talán egy faág vájhatta ki. A másik őrült módon járt körbe-körbe.
Már tudtam, hogy nem rám morgott. Valószínűleg nem is tudta, hogy ott voltam. Többször is nekironthatott a fáknak, akkor szerezhette sérüléseit.
Utolsó lehelletével még felém fordult, és rám nézett. Abban a végtelenül rövid időben újra önmaga volt, és a szememben az anyámét kereste. Talán megtalálta.
Addig maradtam vele, míg végleg el nem pusztult. Aztán tovább álltam, hátrahagyva addigi életem minden maradványát.

Sokat vándoroltam, és a mai napig keresem azt a helyet, ahol végleg nyugtom lesz mindenkitől.
Bár már sejtem, hogy ezt a fajta békét csak a kegyes halál adhatja meg.

CSALÁDFA

Erő: Szívós, kitartó és erőteljes hím.
Gyorsaság: Nagy termete miatt ez a tulajdonság nem erőssége.
Lopakodás: Nem kenyere a bújdosás, csak akkor rejtőzködik, ha vadászatok alkalmával rákényszerül.
Irányítás: Saját magát tökéletesen képes irányítani, a többi élőlény nem érdekli.
Csapatmunka: Teljesen ismeretlen szó számára.