|
Témaindító hozzászólás
|
2012.03.08. 17:19 - |
VÍZIBARLANG
Időjárás: kellemes, tavaszias |
[7-1]
 Féloldalas vigyorral helyezkedett el Kaoruval szemben, két méterre tőle. Lehajtotta a fejét és megbillentette a fülét.
- Hogyne csináltam volna! Nem ismered Jayt, a szorgalmas felderítőt, ki haláláig csak szolgál? Jó, mert én sem. - mosolyodik el és reménykedik benne, hogy sikerül legalább egy vigyort csalni a másik arcára.
- Mindenesetre szétnéztem az Enazhe falkában. - néz a barlang szája felé meredten majd felsóhajt és ismét visszafordul beszélgetőpartneréhez. - Akkor a mai napot lustálkodásra fogod használni? - ravasz, de kíváncsi tekintettel méregeti Kaorut. |
 Végig Jay-en tartotta a szemét, mialatt az közelebb lépdelt hozzá. A köszönést egy kimért biccentéssel elintézte, a hím kisugárzását egyáltalán nem vette észre. Kaoru nem az a fajta nőstény volt, akit bárki képes lett volna elcsábítani. A hímekre egyszerű ellenfelekként tekintett, soha még csak eszébe sem jutott a kinézetükön gondolkodnia. Jay gúnyos megjegyzése fanyar mosolyt csalt arcára, ám csak egy röpke pillanatra, szinte alig volt észrevehető.
- Nem igazán - hangzott a nem túl bő válasz, majd egy hirtelen szikra felvetette benne a kérdést - Te talán csináltál valami érdemlegeset a mai napon?
Kérdése nem gunyoros, hanem kihívó volt. Kaoruban rögtön feléledt a versenyszellem, nem akart lemaradni a hím mögött. |
Nos, megközelíthetetlen kisasszony úgy döntött már köszönteni sem köszönti falkatársát. Jay szeme nevetett. Lassan sétált oda Kaoruhoz, fejét közben lágyan lóbálva.
- Üdvözletem a hölgynek - pislant fel féloldalasan, mit ne mondjak, igen sármos pillantással. - Csak nem délutáni pihenőt tartunk? - a kérdésében irónia cseng, és más jelentés, jobban mondva: megvan ez engedve neked? |
Kaouru jól láthatóan összerezzent, mikor a hím felriasztotta nem éppen kellemes elmélkedéséből. Fejét azonnal felkapta, fülei automatikusan a hang irányába mozdultak, s egy másodpercre megmerevedett. Ám aztán felismerte a farkast. ~ Ez csak Jay. ~ gondolta, s rögtön visszatért megszokott modorához, többé nyomát sem lehetett látni szemében a szomorúságnak s a kínoknak, melyeket át kellett élnie.
Ez a Kaoru más volt, s ezt biztosan Jay is észrevette. A nőstény szemébe visszatért a tűz, s újra érezni lehetett azt a bizonyos, "kihívó" aurát körülötte, amely minden hímet idegesített.
Nem szólalt meg, a világért sem köszönt volna Jaynek elsőként. Csak ült a hímmel szemben a sziklákon, és üres, érzelemmentes szemekkel nézett vissza rá. Ez nála annyit jelentett, hogy feszült, és ugrásra készen áll. Várt. |
Egy karcsú, ezüst test csobbant bele a barlangba vezető patak vizébe. Jay kecses, egyenes ugrása irigyrésre méltó volt, majd akár egy gyors hal, siklott a vízben és nem sokkal később a feje kibukkant a barlang tavában. Halk volt és óvatos. Kinyújtotta a nyakát és felpillantott a sziklákra, ekkor látta meg Kaorut. Kaoru, a nőstény. Jay szája széle megrándult.
Csak ekkor vette észre, hogy Kaoru szemében elviselhetetlennek tűnő fájdalom és bánat ül, melyet Jay szokásához híven egy fejrázással tüntetne el. Résnyire szűkültek a szemei. ~ Mi lehet a baj? Csak nem meghalt valaki? ~ Nem akarta megijeszteni a múltban járó nőstényt, ezért alábukott a vízbe és visszaúszott a barlang szájához. Ott hangosan kiugrott egy párkányra, megrázta vízálló bundáját, melyről ezernyi vízcsepp ugrándozott szét.
Sandán Kaorura pillantott, hogy milyen tekintettel fogadja őt. |
Kaoru gondolataiba mélyedve ült az egyik sziklapárkányon, s bámult a semmibe. A víz folyamatos csobogása teljesen elbűvölte, szinte hipnotizálta. Már maga az üres barlang is valami megmagyarázhatatlan erővel bírt, amely végtelen nyugalommal és kellemes biztonságérzettel töltötte el a nőstény lelkét.
Ám ez a varázslat sem volt elég ahhoz, hogy elnyomja Kaoru emlékeit. Mikor egyedül volt, akaratlanul is eszébe jutott a múlt. Ilyenkor leengedte áttörhetetlen védőfalát, s előbújt belőle kölyök énje. A fájdalom keserűen marta teste minden szegletét, szívét összeszorította, és megnehezítette számára a légzést. Újra és újra végigpörgette magában a múlt eseményeit, egészen addig a napig, mikor utoljára látta szüleit. Emlékezett rá, mennyire össze volt zavarodva. Milyen elképzelhetetlen volt számára, hogy nincs többé a bátyja. Mintha ő maga csak egy szőrszál lett volna Takuma testén, amely ha megsemmisül, nem tűnik fel senkinek. Ám ha a test elpusztul, vajon mi lesz az apró szőrszállal? Ott marad egyedül, elveszítve mindent, ami valaha a világot jelentette számára. Céltalanul, jővő nélkül létezik élet?
És mégis, ez a szőrszál más volt. Hihetetlen erőt fedezett fel magában, amellyel képes volt saját testet alakítani, bár kegyetlen megpróbáltatások árán. De mégis egyedül, mások segítsége nélkül.
Ám a mai napig nem tudta feldolgozni, hogy nem kellett a szüleinek. Egyszerűen csak otthagyták őt egyedül, egy gyenge, fiatal nőstényt. A kölyküket. És igen fájdalmas volt számára, hogy azt, amelyet szívében mindig is tudott, azonos a bizonyos, keserű napon egyenesen az arcába vágták. Ő csak egy púp volt szülei hátán, szinte nem is foglalkoztak vele. Valószínűleg sosem hiányolták őt, és azóta már jó pár almot felnevelhettek, s még csak eszükbe sem jutott a számukra jelentéktelen múlt.
Ilyen gondolatok cikáztak Kaoru fejében, s közben a barlang szájára meredt, ám nem látott semmit. |
VÍZIBARLANG
Időjárás: kellemes, tavaszias |
[7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Féloldalas vigyorral helyezkedett el Kaoruval szemben, két méterre tőle. Lehajtotta a fejét és megbillentette a fülét.