|
Témaindító hozzászólás
|
2010.12.12. 21:56 - |
|
[31-12] [11-1]
Kalandmester
A farkas után nézett, döbbenten várta míg az visszatér a bottal, addig csak küszködött. Ha sikerült is felállnia szédülni kezdett, a feje borzalmasan fájt. Amikor a farkas visszatért egy bottal, a fiú rámosolygott. - Kösz. - motyogta majd ránehezedett újdonsült mankójára. Kipróbálta, lépett előre párat. Egész jól sikerült. Kavehre pillantott. - Sokat segítettél. Megígérem neked, hogy többet nem bántom a fajtád - azzal hátat fordított a sámánnak és elugrált a naplementébe. Nem lehetnek messze társai, megtalálja őket, követi a lovak patanyomait.
Kavehet hamarosan magába fogja egy örvénylő fényfelhő, egy farkas lép elő mely bundáját csillagminták díszítik. - Ügyes voltál, Kaveh. Az Istenek büszkék rád. Elvetetted félelmedet - vagy épp utálatodat - az ember és az ismeretlen iránt és meggyógyítottál egy esetlen lényt. Cserébe kaptál valamit: ő védeni fog a fajtájával szemben. Ő melletted fog állni, ha harc lesz az emberek és farkasok között. Ez nagyon szép munka. Gratulálok!
Majd a fény eltűnik és Kaveh felébred.
Grat,grat végig nagyon szépen szerepeltél :) Adok ezért 10#-t. |
*Kaveh boldogan megnyalta a felé nyújtott kezet. Jó színésznek bizonyult. ~ Hogy én mit meg nem teszek egy olyanért, aki talán azonnal megmarna ha tehetné... már ha a pletykák igazak... Tényleg le fogom köpni magam! Mit leköpni! Letépem a fél lábam! ~ Aztán tényleg túláradó öröm járta át, mikor a kétlábú bekötötte a csuklóját. Sejtette, mit akarhat ezek után. Valahogy nem értette a beszédét, de a hangja megnyugtatta a fiúnak.
Ahelyett azonban, hogy segített volna, elszaladt egy háromágú botért, amit nemrég látott szárazan lógni egy fáról. Hamar meg is találta, és kisebb erőfeszítés után sikerült letörnie a fásultan lógó darabot.
Elhurcolta az emberig, aztán letette, és pártfogoltja jobb hóna alá mászott, felfelé nyújtószkodva. Ezzel akarta jelezni, hogy ő segít! Ő nagyon segít! De legalábbis próbál. Igazából nem tudta, hogy melyik oldalon álljon, de bízott benne, hogyha a sérült jobban érzi, hol kell a segítség, majd oda vezeti.* |
Kalandmester
A legmegdöbbentőbb, hogy a farkas ahelyett, hogy tátott szájjal bekapná, lefekszik előtte és feléje kúszik.
A fiú csodálkozásában elfelejtett levegőt venni, ezért utána köhögött. A köhögésbe belefájdult a feje és megszokásból szája elé akarta tenni kezét, ismét a bal kezére meredt. Váltogatta a tekintetét a farkas és a keze között. - Biztos, hogy meg vagy szelídítve - elmosolyodott, jobb kezével lassan, nyugodtan kinyúlt Kaveh orra felé. - De egész aranyos képed van.
Amikor a farkas a másik keze felé nézett, felsóhajtott. - Tudom. Elég pocsék, mi? Törött csuklóval egy tóparton. Egy farkassal. Ez is csak velem történhet meg! - Ép kezével babrálni kezdte a fát a bal csuklóján, megpróbálta összeszorítani a lapokat, hogy tartsák a csuklóját - Akárki is tette ezt ide, csak félmunkát végzett. Talán elment valami cuccért amivel összekötheti. De nekem el kéne tűnnöm innen, ellenséges területen vagyok. Úgyhogy nem várok tovább - leszakított ruhájából még egy hosszú darabot és összekötözte a falapokat. -
- Már csak tudni kéne felállni - sóhajtott. |
*Kicsit hátra ugrott, mikor az ember gyorsabban reagált annál, amire számított. Hallotta, hogy beszél, de sokat nem értett belőle. ~ Most egymásra hoztuk a frászt... ennél jobb nem is lehetne... ~ Gondolta magában bosszúsan, és örült volna, ha elsüllyed.
Lefeküdt, fejét a földre tette, és nagy, kedves szemekkel próbált a kétlábúra meredni, miközben egy kölyökfarkas gyámoltalanságával nyüszített. ~ Ha ezzel végeztünk, én leköpöm magam! ~ Még farkát is megcsóválta kicsit, és laposan közelebb kúszott. Mancsát a kétlábú jó keze felé csúsztatta, de nem ért hozzá. Szándékosan tartott egy távolságot, hogy az ismeretlen elhúzódhasson, ha nagyon nem tűri Kaveh közeledését.*
- HA most nem fogadsz el, de legalábbis nem bízol bennem, többet nem tudok segíteni... - mondta halkan, nyugodtan. Nem mozdult, nem tudot mit tenni, ameddig nem tudta, mennyire retteg, vagy mennyire nem a kétlábú. Ha tehette volna, segített volna felállni neki, megtámasztotta volna, ameddig sikerül, de ez egyelőre nem állt módjában. Néha reménykedve elnézett a másik mancs felé. ~ GYerünk! Tekerd már fel! Hát ennyire esetlen a fajtád?! ~ * |
Kalandmester
Kaveh orrának érintésére pislogni kezdett és már kivette a farkas sötét alakját. Először azt hitte emberek vannak körülötte és valószínűleg valahol egy táborban van. De mikor a bundás test simult hozzá és még morgást is hallott a jobbja mellől ijedtében gyorsan felült, szemeit meresztette. A feje fájt és sajgott, ezért megfogta, de közben kikerekedett szemekkel a farkast nézte. - Úúh - motyogta és magához húzta lábait. - Jó farkas, okos farkas... nem vagyok zsákmány, élek, látod? Én most elmegyek innen... - megpróbált felállni, ekkor vette észre a kezén lévő tákolmányt. És azt, hogy nem bírja mozgatni a csuklóját, fel van dagadva és iszonyatosan bizsereg, sajog. - Francba! - Egy ideig méregette a "fagipszet". Kavehre nézett, ha a farkas még ott volt. - Ki vagy te? Egy ember háziasított vadállata? Megbízott, hogy vigyázz rám? - tette fel kérdéseit, pedig tudta, választ úgysem kap. Felszisszent, mikor jobb kezével akarta feltolni magát, de a vége csak újabb szédülés lett. Lihegve leült. - Csak ne egyél meg, oké? Tele van a környék szarvasokkal, vadássz rájuk, az emberhús úgysem tetszene - próbálta húzni az időt, beszédével valamilyen hatást kelteni a farkasban. Hogy ne ő legyen a vacsorája...
~ Valaki rátette azt a cuccot a kezemre és letépett a ruhámból. De ha ember volt az mért nem a sajátjából? Lehet nincs neki. Valami Tarzan aki farkasokat tart háziállatként. Remek. ~ |
*Rövid keresgélés után végül talált egy egész erősnek tűnő uszadékfát a part mentén. Bár könnyedén szét tudta szedni laposabb darabokra, azért farkasfogaknak engedni a szálirányban mégsem ugyan az, mint rögzíteni valamit és a rostokra merőlegesen megfogni a rá ható erőket. Kaveh a darabokkal energikusan visszaügetett az emberhez.
~Magához tért? Remek...~ Ellentétes érzelmek kavarogtak benne, mert ezek szerint már több esélye volt, hogy a sérült túléli ezt a kalandot, de nem tudta, hogyan fog reagálni egy idegen lényre körülötte. A hím ugyanis úgy gondolta, hogyha neki idegen a kétlábú, ez kölcsönös lesz. Igyekezett hát nem totojázni tovább, és lendületesen letépett egy hoszabb csíkot az ifjú felső vékony bundájából. Az egyik végét az egyik fadarab repedésébe erőltette, ami a vékonysága miatt nem volt olyan nagy feladat, mintha indával erőlködött volna.
Ezt a lapot hosszában kettétörte, egyrészt, mert a többihez képest amúgy is hosszú volt, másrészt meg mert így nagyobb mozgást engedett az ember kezének, miközben mancsának izületét továbbra is erősen foghatta... Ha jól sikerül rögzítenie... Ha pedig nem, a társai remélhetőleg úgyis segítenekmajd neki később. Csak addig bírja ki. A kettétört lapot lassan becsusztatta a csukló alá. Sátorszerűen a másik két lapot is felé helyezte, de ezzel így sajnos egyedül nem boldogult... Bekötötte volna, de nem tudta... Mikor valaki hasonlóan jár akkor mindig segített neki valaki...
Így hát a fiú fejéhez lépett, és hideg orrával megbökte az arcát. Szívesen hozzásimult volna, mintha egy falkabeli kölyök lett volna, de nem tudta, már eddig is mennyire rémíthette meg az amúgy is szerencsétlenül járt embert. ~ Kockázat nélkül nincs siker, nem?! ~ Kérdezte magától, aztán végülis rövid pillantig hozzá lapult. Semmi hirtelen mozdulat, csak egy apró simítás... Mindezt sokkal inkább vígasznak, bátorításnak szánta, semmint figyelem felhívásnak. Aztán rájött, hogy ha talán sikerül megértetni magát vele, akkor...
Immár izgatottabban ismét megbökte az ifjút, és egy rövid ugrás után jobb mellsőjénél termett. Orrát alá dugta, és próbálta a másik irányába tolni.*
- Naah, gyerünk! Nem lehetsz ilyen szerencsétlen! Segíts magadon, én már nem tudok! - Mondta, bár sejtette, hogy nem ért belőle semmit. De azért meg kellett próbálnia. * |
Kalandmester
A fiú nyöszörgött, leesése óta először felemelte a jobb kezét. Felszisszent mikor Kaveh a bal kezénél kotorászott és ösztöneiból fakadó módon jobb kezével Kabeh felé nyúlt. Csak levegőt markolt. Keze újra a földre hullott, a fiú sóhajtva feküdt tovább. Aztán lassan kinyitotta a szemeit, de még homályos volt a látása. |
*A hím agya egyre jobban felpörgött, de nyugalmat erőltetett magára, ami meg is hozta a gyümölcsét... Egyre inkább képes volt tisztán gondolkodni.
~ Jó... szóval ez így nem lesz jó. Az izületek erősek, mondhatni szerencsés, hogy így esett. Legalább ha el is tört valamije nem mozdult el a helyéről. ~ Egy hirtelen mozdulattal, de végtelen gyengédséggel a másik mancs helyzetéhez igazította a természet ellenesen tekeredőt. ~ Most mindennek a helyén kell lennie... Ha törik, egy hajlat lassan gyógyul. HA csak a kölykökre gondolok! Nekik meg főleg! ~ folytatta magában a kedves morgást, miközben valami laposan törhető fát keresett... a "kötszert" ezúttal nem indákkal kellett megoldania, mint a túlbuzgó kölyköknél, azt tervezte, hogy majd a felső bőrből tép egy darabot. Az már úgyis szaggatott volt, és láthatóan nem zavarta a kétlábút, ha azzal bármi is történik.* |
Kalandmester
Ahogy Kaveh sorjában megvizsgálta a fiú végtagjait a bal mancsánál a fiúnak észrevehett valamit: természetellenes pózban kitekeredett a fiú csuklója. Vajon ez az embereknél természetes? Vagy eltört?
A jobb kezénél az embergyerek mancsa megrándult,a balnál nem mozdult. Eszméletlensége miatt lábai bírták a gyengéd harapást, ezért nem rándultak meg, de minden rendben volt velük. Mikor Kaveh rájuk harapott, a fiú szeme megrándult, reflexből meg akarta nézni, mi ért a lábához.
Az ungum-levelek hatása elkezdődött: a vér elállt a fejsebből. A fiú halkan sóhajtott, pillái megremegtek. Ébredezett. |
*Bizalmatlanul, de boldogan ügetett az esetlen bokorhoz. Alaposan megvizsgálta, és tényleg az volt, amit keresett. Aprót biccentett, ha több ideje van, és nem siet most mélyen meghajolt volna tisztelete jeléül. Ezzel köszönte meg az égi segítséget. ~ A frissebb levelek jobbak... ~ Ezzel letépett két zsenge, friss hajtást és egy terebélyesebb levelet is.
Visszaért a fiúhoz, a fiatal leveleket pedig megrágta. ~ Ezeknek még mindig undorító az íze! ~ Grimaszolt, de nem törődött igazán vele. Elhatározta, hogy segíteni fog. Mostmár akkor tényleg megteszi azt, amit egy sérült bajtársáért tenne. Egy kölyök fekszik előtte, és megsérült... a társai pedig ... ki tudja merre vannak.
Ez csak mégjobban siettete Kavehet, de nem kapkodta el. A megrágott pépet a nagyobb levélre tette, és kiköpött. Gyorsan kiöblítette száját a tó vizével, hogy legalább az ne zavarja.
Ismét megnézte, hol sérült meg a kétlábú, és kifejezetten örült, hogy kicsivel a füle mögött találta meg a vér forrását. Igaz, ez veszélyesebb volt, de legalább jobban hozzáfért. Alá tolta a levelet, és a masszává rágott Ungum kötelességtudón a helyére tapadt. A nagy levéllel eggyütt... ~ Itt többet nem tehetek... De mintha lett volna még valami amikor idehúztam... ~
Megbökdöste az ember lábait, gyengéden meg is harapta őket. Csak mint egy farkasanya, mikor felkapja kölykét. Aztán az egyik keze... majd a másik... Figyelte, milyen reakciókat ad a gyerek. Ha eltört valamilye, valószínűleg megse tudja mozdítani az inger hatására. Ha pedig kiugrott egy izület a helyéről, akkor éles lesz a fájdalom a gyengédség ellenére is... Kaveh csak remélni tudta, hogy minden rendesen egy aprót fog rándulni...* |
Kalandmester
A fiú felnyögött ahogy a farkas húzni kezdte a földön. Mikor elérték a vizet és fejére víz placcsant az embergyerek köhögni kezdett és ettől ismét fájdalom nyillalt fejébe. Nyöszörgött, de még mindig nem mozdult. Keze tehetetlenül terült el maga mellett.
A fénypontból egy, Kavehnek észrevehetetlen sugár indult el majd eltűnt. És nem messze Kavehtől villámgyorsan nőtt egy Ungum(xd) növény. Bár érdekest látványt nyújtott a cakkozott levelű, kis bokor a csupasz föld közepén.
Kaveh valószínűleg hálásan ért oda a növényhez. |
*A vér szaga már-már marta Kaveh orrát... De mivel a kétlábú egyértelműen magatehetetlen volt, a sámán nyíltan közelebb lépett. Így már jobban szemügyre vehette. Bár nem ismerte ezeket a lényeket, az ember meglehetősen ifjúnak látszott, vonásai legalábbis erről árulkodtak.
~ Talán legjobb lenne, ha megölném. Kevesebb baj van vele, és nem szaporodnak tovább. És talán kevesebb fájdalmat érez... Ha érez... ~ Gyenge próbálkozás volt, ahogy meg akarta győzni magát. Felnézett az égre, útmutatásért vágyódva, de csak egy csillagszerű dolog fénylett.
Mély levegőt vett. Ha tényleg gyerek, de legalábbis még fiatal, úgysem ölhetné meg. Nem lenne rá képes. A legapróbb féregnek is járt egy esély, és ostoba mesék alapján nem dönthetett egy eszméletlen kétlábú sorsáról. ~ De akkor mit tegyek? ~ Körbenézett. Körbeszimatolta magát az áldozatot is. Furcsa, összeálló szőr fedte testét, a felső része és az alsó külön-külön. A felső részének a nyakánál megtudta fogni a kétlábút, annélkül, hogy ártott volna neki.
Bizalmatlanul, és végtelenül óvatosan kezdte el a tó felé vonszolni. ~ Ha akarnék se tudnék segíteni, amíg a szétkenődött vörös fájdalom alatt nem látok semmit... ~ Már a szaga is szúrta az orrát, lenyalni nem akarta. A víz pedig tiszta, és életet adó. Ezt minden farkas tudta, nem csak a gyógyítók.
Óvatosan a sekély partrészre állította, párhuzamosan a hullámokkal. Farkával fröccsentette rá a vizet, és mivel az puha is volt, megpróbálta azzal lemosni a vért. ~ Csak óvatosan. Csak kíméletesen... NEm ismerem eléggé, de valamit csak tudok tenni... Talán rájuk is hatnak azok a gyógynövények, amik ránk! ~
Ezek után a fejét kifordította a partra, hogy még véletlen se essen baja, amíg Kaveh egykis Ungum levelet keresett... * |
Kalandmester
A kemény, kavicsos föld számos sebet ejtett az embergyereken ahogy lezuhant a patásról. Fejét beütötte, Kaveh észrevehette, hogy egyre nagyobb vértócsa keletkezik a fiú feje alatt. Nagyon lassan lélegzett, az esés után egy ideig nem is kapott levegőt. Szétterülve, kiszolgáltatottan feküdt a farkas előtt.
A bárányfelhős égen egy apró, csillagnyi méretű fénypont szikrázott. Figyelt és őrködött. |
*Mikor felismeri az embereket, Kaveh rögtön valamiféle búvóhelyet keres. Bár személyesen még nem találkozott velük, semmi jót nem hallott felőlük. Igaz, rosszat se sokat, de amit igen, az megrémísztette.
Elmenni azonban mégsem volt hajlandó. Valamiért ide került, az Istenek valamiért ide vezényelték. És ki ő, hogy szembeszegüljön az akaratukkal? ~ Hát végülis, valaki vagyok... de nem az én tisztem megkérdőjelezni, helyes-e a döntésük vagy sem... ~ Gondolta magában, és akaratlanul is lenyűgözték ezek az ismeretlen lények.
Merengéséből egy megzavart medve zökkentette ki. A bundáson semmi rossz szándék nem látszott. Védekezés gyanánt ágaskodhatott. A hím legalábbis így gondolta. A kétlábúak viszont nyilván valóan nem. Kíváncsisága előcsalta fedezékéből a sámánt, közel, egészen a vízig. Aztán rettentő dörrenéseket hallott. Megfagyott a vér az ereiben, és nem tudott mozdulni. Akart, de lábai nem vitték. Ledermedt, és talán így volt a legjobb.
Mikor a patások hátán eltűnt az emberek falkája, már hátat fordított volna. Aztán meglátta a földön az egyiket, mozdulatlanul feküdni. Lassan a tóba sétált, szinte érezte a szellemének érintését. Vagy csak érezni vélte? Ő mindenesetre hitt benne, hogy a tó majd maga is segít átkelni a túloldalra.
Miután már hasig ért a víz, lassan bele"csusszant", és átevickélt a túlpartra.
Félve, laposan kúszva közelítette meg a mozdulatlan testet, minden neszre (még ha ő maga is keltette) megdermedt, izmai ugrásra készen feszültek meg. Elősször csak messziről nyújtogatva nyakát merte megszimatolni a kétlábút. ~ Olyan esetlennek tűnik. És kicsinek. Ekkora a többi is? Mi van vele? Segítenem kéne? ~
Ugyan valamicske élet jeleit adta az ismeretlen, de Kavehben tengernyi kérdés vetődött fel vele kapcsolatban...* |
Kalandmester
Kaveh a Erusgiat Fánál ébredt, jól kiszúrta a helyet. Ide kevés farkas jut el, főleg, ha életében először van a kalandtéren. A Gyógyítás Fája szikrázott erejétől. Ha ez a Fa kikerülne a kalandtérről... nem létezne betegség, nem léteznének járványok, nem léteznének sebek és felsértett bőr... Ám erre az Isteneken kívül még senki sem jött rá.
Az álom pár percnél sem hagyja tovább Kavehet tétlenkedni, rögtön magával kapja és egy hatalmas tóhoz repíti. A tó nyugodt, mozdulatlan. Szél nem fúj. Halálos csönd uralkodik a környéken, szinte már üvölt a hangtalanság.
Hirtelen paták dobogását hallja Kaveh. a tó túloldalán megjelenik egy... miféle állat ez? Frosty woodi farkas ilyet még nem látott. Az állatok hasonlítanak a szarvasokra, de szőrük sima, szarvuk nincs, pofájuk egyenes és elegáns, lábaik hosszúak és vékonyak. Farkuk helyén hosszú szőr, nyakukon is az található. És a legborzalmasabb: kétlábúak vannak a hátukon! Minden frosty woodi farkas máshogy képzeli el az embert. Kik veszedelmes szörnyetegeknek, kik csodálatos teremtményeknek. De mindannyian tudják, hogy Narged, a Pusztító is az ő segítségüket akarta kérni Reznaol megsemmisítéséhez. Ám Hála az utolsó ercutának, ez nem sikerült neki. A farkasok tudják, hogy az embereknek nincs szőrük, két lábuk van és mellső lábaik helyett hosszú nyúlványok melyekkel képesek fogni, akár a farkas a szájával.
Kaveh talán többet is tud a kinézetükről, hiszen sámán, tehát biztosan felismeri őket. Az emberek nyurga patásaik hátán rohannak a tó partján. Ám hirtelen szembe velük megjelenik egy grizzly. A medve inni indult, az emberek láttán kétlábra állt és hangosat ordított. Az emberek kiáltozni kezdtek, patásaik megugrottak, néhány elszaladt. Az utolsó, egy fiatal fiú gyermek leesett a patása hátáról, gurult a földön majd nem mozdult. A többi embernek sikerült elkergetnie a medvét furcsa dörrenő hangokkal.
A grizzly elszaladt, az emberek utánavágtattak és otthagyták a fiút, aki eszméletlenül feküdt. Lova egy ideig toporgott körülötte majd elveszett ő is a távolban. |
*Kissé kábán emelte fel a fejét a puha fűből. Nem emlékezett rá, hogy került ide, de ahogy a pillanatok sorban elszöktek előle, kitisztult a kép. Körbenézett, még mindig kényelmesen feküdve, csak fejét forgatta. Megpillantott egy magányosan álló fát. Koronája hatalmas, tiszteletet parancsoló. Ősi... Egyfajta erő sugárzott felőle, és ez az erő talán maga az élet volt. Talán.
Kaveh unottan felült. Energikusan fellökte magát, megrázta ezüst-barna bundáját. Hosszan nyújtózkodott, kiélvezte a nap bársonyos sugarait. Vonyítani volt kedve, de visszafogta magát. ~ Kell nekem magamra vonni a figyelmet? ~ A költői kérdésre egyértelmű volt a válasz. Nem. Ha az égiek, vagy a földiek azt akarják, úgyis belebotlik valakibe. Vagy valamibe... |
Kalandmester
Nem történik semmi. Csupán annyi, hogy Nira értékes időt veszít. A faoltár elporlad, beomlik és újra tűz veszi körül a sámánt. Már csak pár méter válassza el az égő fáktól. Érzékeny füle hallja, hogy a barna farkas szíve dobbanása lassul.
Előző reagodban még azt írtad: Kicsit meglepődik, mikor a bogyók eltűnnek, de aztán gyorsan túlteszi magát a dolgon: ez egy álom, amit nem ő irányít, nem meglepő, ha ilyen dolgok történnek.
Mi a kaland témája? GYÓGYÍTÁS! Figyelj oda! |
NIRA - DÉLI FALKA - SÁMÁN
Mikor egy különleges, kék tűzben égő, félig sas, félig farkas teremtmény jelenik meg Nira szemei előtt, a nőstény áhítattal issza magába a látványt. Nem lepődik meg; már többször beszélgetett, és töbször látta álmaiban az istent, de ennyire valóságosnak még nem érezhette. A tanács elhangzása után mélyen fejet hajt, és röviden elgondolkodik. Ha az én álmom, az történik, amit én akarok. Csak az irányításom alá kell vonjam a történéseket. Álmatag tekintettel mered az égre, majd a barna farkasra, végül az oltárra. Áldozhatna, de mit, és mi értelme lenne? Inkább átveszi az irányítást, ha sikerül: arra gondol, hogy a tűz elcsitul körülötte, hála Trebut védő szárnyainak, ő pedig szárnyakat növeszt. Ó, kérlek szent Trebut, add, hogy sikerüljön! |
Kalandmester
Hirtelen vijjogás törte meg a tűz ropogásának hangját majd egy farkas, sas szárnyakkal, tollakkal rendelkezve, kék tűzben égve szállt le Nira mellett. A sámán ráismerhetett ki az.
A sas-farkas szája kinyílt és hangként beszélt Nira fejében. Használd a képességeidet sámán! Nem hiába ez a rangod. Hisz ez az álom a Te fejedben születik, hozzád van igazodva.
A szárnyas farkas újra szárnyra kapott majd karmaival megfogott egy égő ágat és hátradobta, így egy faoltár szerűség nyílt meg Nira előtt. A hamuban a barna farkas pedig könnyebben csúszott, ám szájából a vér még mindig csordogált.
Hiába az oltár kiút, utána is az ösvény mellett égő fák fogadhatják Nirát. |
NIRA - DÉLI FALKA - SÁMÁN
Kicsit meglepődik, mikor a bogyók eltűnnek, de aztán gyorsan túlteszi magát a dolgon: ez egy álom, amit nem ő irányít, nem meglepő, ha ilyen dolgok történnek. Mikor hirtelen majdnem ráesik egy izzó ág, megugrik, és kétségbeesetten keresni kezdi a kiutat a tűz börtönéből. Tudja, hogy menekülni kell, tudja, és tudja, hogy most rögtön, vagy soha többet. ~Csak egy álom. Csak egy álom, semmi több. Nem halhatok meg!~ Ez a gondolat erőt ad neki, és miközben maga elé képzeli, hogy ő és a barna farkas távol a tomboló tűzvihartól, nyugodtan üldögélnek, megpróbálja a hátára ráncigálni az eszméletlen farkast, és ha ez sikerül, rögtön megiramodik a legközelebbi kiút felé. Ha nem sikerül, marad a ráncigálásnál, ami ugyan lassabb, de talán biztosabb is. Ha elég ügyes, kijuthat, és Nira a legerősebben igyekszik elhinni, hogy elég ügyes hozzá...
|
[31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
